Nem olyan őszinte a mosolyom, mint ahogyan azt képzeltem, amikor elhatároztam, hogy pontot teszek a gyerekeim úszásoktatásának végére. Magamban mindig is bíztam, tudtam, hogy amit csinálok, és ahogyan csinálom az jó. Az viszont amit a nagycsoportos úszásoktatással kapcsolatban tapasztaltam, meghökkentett.  Megértettem most már szülőként is azt, hogy miért szálltam ki sok-sok éve az úszásoktatás „gyárból” és lettem helyette úszóedző, aki nem csak a bevételt látja, hanem a tanítványt is.

Most kivételesen nem az úszás kapcsán kaptam ihletet, hanem játszótereztünk a hétvégén. Szép idő, jó játszótér. Ki kellett próbálni hol tart a 4 éves fiam mozgásfejlődése. Többször, például itt is  írtam már a kisgyerekek mozgásfejlődésének fontosságáról, de nem lehet elégszer.

Mit csinál egy borús nyári napon az úszóedző anyuka? Na, mit? Hát persze, hogy uszodába megy a családdal. Mert 3 hét szabadság után már hiányzik neki a klórszagú közeg. Enyhe ráhatással, de tulajdonképpen jókedvűen beleegyezett mindenki. Nyilván 2 óra hosszáig tartott a napi rutin reggel, aminek a végére már gyengén rángatózott a fél arcom (mi lesz velünk szeptembertől, iskolás lesz a nagy…?????)

Tanulságos nyár az idei. És még csak július van. Nagyobbik gyerek kijárta az ovit. Volt is felhajtás, óriás giccses, macis virágcsokor, meg lufi, meg torta, meg eszem-iszom. Ja, nem. Igény az lett volna, de mi ilyen gonosz szülők vagyunk, hogy egy fagyizással elintéztük. Aztán ránk szakadt a nagy nyári szünet.